Új-Zéland fővárosa, Wellington meredek dombokra épült, különleges földrajzi adottságai miatt pedig számtalan turistát vonz évente. A lejtők és a rajtuk való közlekedés könnyebbé tétele miatt, számukra szinte elkerülhetetlen, hogy látogatásukkor találkozzanak legalább egy alkalommal siklóval. Az egyik legnevesebb ezek közül a Wellington Sikló, azonban a város jellegzetessége, hogy akár több száz magánjárművel is találkozhatunk, ha az utcáin sétálunk.
Wellington város és ikonikus siklója (forrás: wikipédia)
A Wellington Sikló több mint 100 éves története
A Wellington Sikló története a régmúltba nyúlik vissza: 1889-ben született meg a gondolat, miszerint idővel a városnak szüksége lesz egy siklóvonalra. A The Upland Estate Company igazgatói azért hozták létre a Kelburn & Karori Tramway Company-t, hogy az általuk Kelburnbe tervezett lakóövezetet össze tudják kötni a várossal, ezt pedig egy gőzmeghajtású kábelvasúttal képzelték el. Még ebben az évben meg is kezdődtek a munkálatok. A munkások három műszakban, éjjel-nappal dolgoztak három alagút kiásásán és a pálya kiépítésén.
Az építkezés három év múlva fejeződött be, és 1902. február 22-én megnyitották a siklót, mely már az első évben hatalmas sikert aratott, hiszen 425 ezer utas utazott rajta. A sikerre való tekintettel a vállalat megvásárolt három, egykoron a palotához tartozó, lóvontatású villamost, melyeket pótkocsiként csatolt az eredeti jármű mögé, így növelve a sikló kapacitását. Emellett a vonal végén kialakítottak egy új megállót is, ahol teázási lehetőséget biztosítottak az utasoknak mesés kilátás kíséretében. Jelenleg a Cable Top Eatery nevű bisztró található itt.
A vállalat az évek során folyamatosan fejlesztette a vonalon közlekedő kocsikat, ezáltal megnövekedett bennük az ülőhelyek száma, illetve egyre modernebb lett a jármű felszereltsége. Idővel a gőzmeghajtású tekerőgépekről átálltak az elektromos áram felhasználására, emiatt pedig már kéményre sem volt szükség a kocsikon. Azonban nemcsak ezt távolították el, hanem a pótkocsikra szerelt csúszófékeket is. Ez a lépés közel 40 évvel később azonban tragikus balesethez vezetett, amikor egy építőmunkás a jármű elé lépett, és a kocsikat nem sikerült elég hamar megállítani. Ekkor a Munkaügyi Minisztérium vizsgálatot indított az incidens körülményeinek tisztázása céljából. Ennek eredménye kimutatta, hogy a kocsik akkori állapota csupán maximum egy további évtizednyi működést tett volna lehetővé, így a vállalat egy teljesen új, automatizált rendszerbe fektetett be.
A Wellington sikló Lambton nevű megállója (forrás: wikipédia)
1978. szeptember 22-én a régi kabinok megtették utolsó útjukat, majd pedig végleg kivonták őket a forgalomból. Mielőtt azonban újakat helyeztek volna üzembe, a vonalat teljesen felújították. Ennek részeként átépítették a hajtás-rendszert, korrigálták a pálya geometriáját és modernizálták a vezérlést is. Az új rendszer 1979. október 20-án nyílt meg a frissen felújított vonallal és a vadonatúj kocsikkal.
Az évek során a sikló számos változáson ment keresztül, azonban egy újabb mérföldkövet jelentett számára, amikor üzemeltetését 2007-ben a Wellington Cable Car Limited vállalta magára. A vállalat átépítette a kelburni terminált, felújította a vonalon járó kocsikat, valamint a személyzeti létesítményekben is változtattak. 2022-ben a Wellington 120 éves működési múltra tekinthetett vissza, ezért a tulajdonos vállalat és a wellingtoni csokoládégyár közösen egyedi csokoládétáblát készítettek az alkalomra.
Magánsiklók városszerte
Bár kétségtelen, hogy az Új-Zéland fővárosában található siklók között a Wellington a legimpozánsabb és legnagyobb forgalmat lebonyolító jármű, a város más pontjain találkozhatunk egy-kétszemélyes magánsiklókkal is. A földrajzi viszonyok miatt a mozgásukban korlátozott emberek számára kiváló lehetőséget nyújtanak ezek a járművek, amelyek azonban nem olcsók. A különleges magánjárművekről nemrégiben Tom Scott brit YouTuber készített videót, melyben egészen közelről megismerkedhetünk a kis méretű siklókkal és a legtöbbjüket készítő céggel is.
Scott videójából megtudhatjuk, hogy vannak olyan területek a városban, amelyeket csak hosszú lépcsősorok megmászásával vagy pedig eldugott ösvényeken keresztül lehet megközelíteni. Ilyen esetekben kifejezetten praktikusak a siklók, hiszen a nagybevásárlást vagy a költözést sem lehet autóval megoldani. Esetenként szállodáknak is saját vonaluk van, amelyet a személyzet néhány tagja használhat.
„Hagyományosan a drótkötélpályák csak egy egyenes sínből álltak, amely felment a hegyre, és az emberek úgy módosították a föld kontúrját, hogy az egyenes vonalnak megfeleljen. Mi képesek vagyunk kanyarodni és csavarodni, és követni a talaj domborzatát” – mondta el Mark Galvin, az Access Automation tulajdonosa a videóban.
A drótkötélpályákat országszerte gyártó Access Automation tulajdonosa a siklók alapvető hasznossága mellett azt is kifejtette, hogy az utóbbi időben megnövekedett az érdeklődés a kötélpályák iránt. Ennek oka lehet az ingatlanok értékének növelése, valamint a trend, amely szerint Wellingtonban egyre nehezebben megközelíthető területekre építkeznek, ahová még gyalog sem egyszerű, gépjárművel pedig szinte lehetetlen eljutni, így egyre több igény van a siklókra a lakosság körében.
A tulajdonosok és sokszor a házakhoz alkalmanként látogatók, mint például a futárok vagy szülők és nagyszülők számára is hasznos az akadálymentesítés, ezért a szigorítások ellenére is kedvelt közlekedési forma maradt Új-Zélandon, főként a fővárosban a kötélpályás közlekedés.
Forrás:
https://www.wellingtoncablecar.co.nz/history
https://www.youtube.com/watch?v=cUkoqppoFr8&ab_channel=TomScott
